Abaúj Antikvárium, dedikált könyvek, kéziratok

A „nagylelkű kupléíró” és József Attila

Az Esti Hírlap 1982. április 8-i számában, Boríték címmel, Szász Péter kis cikket írt József Attiláról. E cikk az úgynevezett „kis színesek” közé tartozik, de nemcsak atmoszférateremtő erejével hat. Egy becses filológiai csemegét is kínál: egy sehol máshol meg nem jelent József Attila-szöveget, egy elismervényt. S ez a szöveg elég fontos ahhoz, hogy kicsit közelebbről szemügyre vegyük.

      Az elismervény, mint a cikkből kiderül, a Japán kávéház levélpapírjára íródott: „Japán kávéház. Tulajdonos Kraszner Menyhért, VI., Andrássy út 47.” Maga a papír a közlés időpontjában már „[f]oszladozó, összevissza ragasztott, kizöldült, merített levélpapír, amin az idő alapos munkát végzett.” A szöveg pedig, amelyet – sajnálatos módon – Szász Péter némileg „anonimizált”, a benne szereplő nevet kezdőbetűivel jelölve, ez:

      Elismerem, hogy H. R. úrral a mai estén két parti sakkot játszottam, s mindkét alkalommal 20-20 filléres mattot adott. Ugyanakkor H. R. úr elismeri, hogy az első partit én nyitottam jobban, de a B2 huszár lépést elnéztem. Tehát, ezért, 40 fillérrel tartozom. Ki kell jelentenem, hogy H. Rudolf úr a mai napon felvett busás honoráriumából, amely összeg valószínűleg az 5 pengőt is meghaladta, nekem fenti tartozáson kívül még 60 fillért kölcsönzött, mely összegért az éjszaka folyamán három tejeskávét és 6, azaz hat darab vajas, illetve dzsemmes zsemlét fogyaszthatok. H. Rudolf író úrnak így összesen 1 pengővel tartozom, ami összeget megállapodásunk szerint a távoli jövőben megadok. H. R. úr kijelentette, hogy akár egy évet is vár. H. R. úr ezennel nagylelkűnek nyilváníttatik.
Budapest, 1932. április 9.
Tisztelettel:
József Attila újságíró

 

     Az első kérdés, ami fölmerül, nyilvánvalóan az: hiteles-e ez a szöveg? Megítélésem szerint, igen. Az észjárás, amely e pár sorban megjelenik, jellegzetesen József Attila-i. De ettől függetlenül is: Szász Péter (1927–1983), a jeles filmes szakember, aki ekkor már, betegen, a filmszakmától visszavonulva,  csak alkalmi cikkeket írt, aligha mert volna egy fiktív „dokumentummal” előállni – a fikció és a valóság művészieskedő keverése még nem volt divatban. Egy fiktív szöveg közlése akkor s az ő részéről nem irodalmi gesztus, hanem hamisítás lett volna. S a fikcióteremtés szándékának ellentmond a cikk funkciója is. E cikk ugyanis, a József Attila-évforduló kapcsán, kihasználva a költő iránti érdeklődést, voltaképpen egy – tapintatból – névtelenségbe burkolt régi „lumpnak” állít emléket, aki halálos ágyán, pénze nem lévén, e kézirattal fizetett orvosának (innen a cím is, a Boríték). A cikk tehát a „nagylelkű kupléíró” emlékműve. A József Attila-szöveg pedig ennek az „emlékműnek” az alapzata. Az egész monumentum, amelyet a cikk H. R.-nek állít, ezen az alapzaton áll vagy bukik. A szövegnek mindenképpen hitelesnek kell lennie – másképp az egész megemlékezés értelmét veszti.

szaszpeter

Szász Péter

     De ha így van, Szász miért nem nevezi nevén azt, akiről beszél, s akinek nevét még a József Attila-szövegben is kezdőbetűire redukálja? A válasz, azt hiszem, nyilvánvaló: tapintatból. Egy elesett, „lepukkadt” régi pesti lumpról szól története, s ezt az embert, kevéssel halála után, e minőségében „nem illett” kiszerkeszteni. Márpedig a portré szerves része az, amit H. R.-ról az orvosa szavait megismételve Szász állít: „Volt ebben a megsemmisült emberben, ahogy ő mondta, lumpban és pesti linkben, alapvető önirónia és intelligencia. Felismerte, hogy az embernek egy sorsa van csak, és az is tele tragikomédiával.”  S Szász nemcsak elfedte a nevet, de az emberről azért annyit mégis csak elárult, amennyiből azok, akik ismerték, azonosítani tudták.

     S ezt az azonosítást a filológia is el tudja végezni. A szignóból, a Rudolf keresztnévből, s az életrajzi utalásokból (Komédia Orfeum, Moulin Rouge, az operettszerzőség, valamint a „zenés micsodák” emlegetése) jól körül lehet határolni H. R. személyét. József Attila sakkpartnere és hitelezője (de úgyis mondhatnánk: „mecénása”) Halász Rudolffal (1907—1981) azonosítható. Ő a hozzáférhető adatok szerint 1907. június 15-én született Nagyváradon (1932-ben tehát 25 éves volt!), s 1981. május 5-én halt meg Budapesten – amikor tehát történetét Szász megírta, még egy év sem telt el halála után. A lexikonok besorolása szerint zeneszerző és szövegíró volt. A bohémvilág krónikásai a „békebeli Moulin Rouge” egyik vezető figurájaként tartják számon, olyan szerzőként, akitől „sok nevezetes operett és sláger szövege származott”. Ismertebb dalai között olyanok említhetők meg, mint például: A haja szőke volt, Este fess a pesti nő, Lehet könny nélkül sírni, Csak a szépre emlékezem stb. A Halász csak művészneve volt, polgári neve haláláig a Siliga maradt. (Apja, a maga korában nevezetes „Siliga bácsi” gyermekszínházat működtetett.) A magyar szórakoztatóipar történetébe mindenesetre beírta (művész)nevét. (Olykor, némi bennfentességből, Siliga-Halászként is emlegetik, de neve még a sírkutatónak is gondot okozott. Halász Rudolf sírját hiába kereste, csak Siliga Rudolfé van meg.) Műveiről – mutatis mutandis – alighanem az mondható el, amit Molnár Gál Péter Szenes Iván dalairól írt: „Megannyi léha örökbecs.” (Magát Halászt egyébként MGP „a méltatlanul elfeledett dalköltő”-ként emlegette – valószínűleg joggal.)

JA_1932

József Attila 1932-ben

     József Attila számára Halász Rudolf természetesen egyike volt a kávéházi ismeretségeknek. Találkozásuk jelentőségét nem is a lejátszott két sakkparti s a hatvan fillér adja (bár valószínű, hogy a soha vissza nem fizetett „kölcsön” is jól jött neki). A találkozás igazi jelentőségét az elismervény adja meg. Ez nemcsak az életrajz egyik jellegzetes kávéházi epizódját teszi felidézhetővé, de elemezhetővé teszi azt az attitűdöt is, amellyel a költő lereagálta ezt a helyzetet.  Az elismervény: személyiségtörténeti dokumentum. Egy nagyon összetett emberi viszonyulás dokumentuma. A kiszolgáltatottság „játékos” és önérzetes „beismerése” és vállalhatóvá transzformálása. Halászt „íróvá” emeli, önmagát „újságíróvá” fokozza le, elismeri a sakkvereséget és a „kölcsönfelvételt”, de mindezt olyan verbális (s mentális) ellenpontozással, amely számára mindezt „lenyelhetővé”, elviselhetővé tette. Sajátos önvédelmi rabulisztika ez tehát, a kiszolgáltatott ember reakciója, aki önbecsülése feladása nélkül másként nem reagálhat. Aki verbális transzformációval védi meg önérzetét. Nincs más eszköze. Mert a pénzre, bármily kis összeg is, szüksége volt.

     Érdekes, hogy ezt az elismervényt Halász megőrizte. Úgy látszik, a kettőjük irodalmi jelentősége közötti aszimmetriával tisztában volt. (Nemcsak 1937, vagy 1945 után, de a jelek szerint már 1932 és 1937 között is.) Amikor pedig már semmije nem volt, orvosát ezzel az elismervénnyel „honorálta”.

*

Ki volt az az orvos, aki „hálapénzként” megkapta ezt a kéziratot?  Egyelőre nem tudjuk. De valószínűleg Szász Pétert is kezelte, s az „íróbetegnek” ő mutatta meg, amit másik betegétől kapott.  Neve nemcsak a filológiai pedantéria szemszögéből fontos. A kézirat ugyanis vagy ma is az ő birtokában van, vagy ha ő már nem él, az örökösei birtokában. S az elismervény kézirata filológus kezében olyasmiről is vallhat, amire Szász Péter nem figyelt föl.

     E cikket nem utolsósorban annak reményében írtam, hátha segít nyomára akadni a lappangó dokumentumnak.

 

Lengyel András

Share this post



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.